Elég simán ment a búcsúzkodás, nem akartam pityogós picsa lenni, úgyhogy egy hosszabb csók után elköszöntünk egymástól. Még nem éltem bele magam ebbe az egészbe, volt elég dolgom enélkül is.
Másnap korán indult a gépem haza, szerencsére anyáék belementek az egy nappal későbbi karácsonyozásba, bár szerintem csak azért, mert tesóm se tudott hamarabb hazarepülni. Ő épp Németországban dolgozik a család becsületén és fényezi a saját glóriáját.
Csak apróságokat vettem mindenkinek, ráadásul nem is maradok sokáig, úgyhogy egy kézipoggyászon kívül semmim nem volt. Kicsit kilógtam az 50 kilós bőröndös emberek közül, de nem izgatott különösebben. Az már sokkal inkább, hogy mindenki be volt sózva, lökdösték egymást az emberek, türelmetlenül nyomultak minden irányba, mintha legalábbis számítana, hogy ki mikor száll fel a gépre. Idióták.
Nagy nehezen beküzdöttem magam az ülésembe, szerencsére az ablak mellé szólt a jegyem, úgyhogy el tudtam foglalni magamat. Kicsit aludnom is sikerült, a szomszédom bökdösésére ébredtem, miszerint kapcsoljam be az övemet, mert mindjárt leszállunk. Próbáltam egy udvarias mosolyt küldeni felé, de inkább grimasz lett. Nem szeretem a bökdösést, azt meg pláne nem, ha felkeltenek. Elég duli-fuli hangulatban szálltam le, de legalább a csomagra várók népes táborához nem kellett csatlakoznom. Apa kijött elém, bár a karácsonyfás NOA táblát nem igen tudtam mire vélni.
-Szia apu. Hát ez? – öleltem meg
- Ezt a barátnőid csinálták és megkértek, hogy hozzam el, ha már ők nem tudtak eljönni
- Jaj de édesek – vettem kézbe az alkotást
Tényleg az összes barátnőm rajzolt és írt rá valamit, ami elmondhatatlanul jól esett, pláne ennyi különtöltött idő után. Otthon már minden készen állt az ünneplésre, anya kivételesen nem csinált 8 féle kaját, csak annyit, amennyi kell. Viszont több ajándék volt a fa alatt, mint szokott. Scott előttem pár órával érkezett, de még mindig az élménybeszámolónál tartottak, alig tűnt fel, hogy én is hazamentem. Igazából megszoktam már, úgyhogy inkább bevonultam a régi szobámba és kipakoltam a táskámat. Miután kivittem a kis csomagokat, felhívtam a csajokat és megbeszéltünk egy másnapi villás reggelit Naránál. Ez feldobott egy kicsit, de amúgy eléggé a béka segge alatt volt a kedvem és ezen a drága családom se nagyon változtatott. Apa ugyan kérdezgetett néha, de bármit mondtam, Scott-nak sikerült rákontrázni. Inkább otthagytam őket és elmentem fürdeni, mert már jócskán elmúlt 6 óra, a rokonok pedig mindig 7 körül jönnek.
Már a hajszárításnál tartottam, amikor Kieran-tól jött egy sms:
„Landoltam Tokióban, mindenki furán néz rám. :D Remélem megtalálom a szállásomat… Csók”
Mosolyogva pötyögtem neki a választ:
„Szerintem ez genetika, de majd kideríted. J Vigyázz magadra! N”
Miután végeztem mindennel, kimentem megnézni, hogy kell-e anyunak segíteni valamit.
-Már megvagyok mindennel, reggel 6 óta csinálom – tette hozzá, mintha legalábbis az én hibám lenne vagy valaki kérdezte volna…
Nagymamámnak örültem legjobban az este folyamán, talán ő volt hozzám a legközelebb az egész családból. Kicsi koromban sokat voltam nála, csomó állata volt, amit imádtam.
-Hogy vagy Noácskám? – ölelt magához boldogan
- Köszönöm jól. És te? Le vagy fogyva
- Jajj ne mondj ilyeneket, mert még elhiszem – legyintett kacagva
- Tetszeni akarsz a pasiknak, mi? – kérdeztem vigyorogva, mire csak rám kacsintott
- Boldog vagy San Francisco-ban, kicsim? – vette halkabbra a hangját
- Igazság szerint igen. Nagyon jó a munkám, vannak barátaim és egy tök jó lakásom
- És a fiúkkal mi a helyzet? – kérdezte még halkabban, mintha legalábbis valami államtitok lenne
- Hát mami, fiúk vannak is meg nem is. Alakul valami, de még nem akarom elkiabálni
- Én csak azt mondom kicsim, hogy most élsz. Mindenbe bele kell ugrani, ami egy kicsit is érdekel. Nekem bejött – mosolygott rám
A 70-es évei végén járt, de még most is ugyanolyan energikus volt, mint régen. Egész életében óvónőként dolgozott, majd létrehozta a saját oviját kezdetben egészséges, majd később sérült gyerekeknek is. Imádta őket és azt mondta, hogy az ő szeretetük élteti. Neki el is hittem.
- Na és miféle munkád van? Ugye írsz? – nézett rám szigorúan
- Igen, írok. Egy kulturális lapnál vagyok és egyre nagyobb feladatokat kapok. Képzeld, januárban enyém lesz a címlap sztori, ráadásul az egyik kedven zenekarom énekesével fogok interjút készíteni – újságoltam boldogan
- Ez fantasztikus kicsim! Ügyes vagy! – szorította meg a kezem izgatottan
- Nagyon várom már
- És milyen zenekar? Megmutatod? – csillantak fel a szemei
Ő is imádta a zenét, akárcsak én, sokszor mutattam neki az aktuális kedvenceimet, amiket nem egyszer le is töltetett velem utána. Beosontunk a szobámba és lejátszottam neki pár dalt. Nem lepődtem meg, hogy tetszettek neki.
Ezután már semmi nem tudta a kedvemet szegni, mamival folyton összemosolyogtunk az asztalnál, már-már cinkostársak voltunk.
Másnap reggel már 7-kor kipattantak a szemeim, úgyhogy gyorsan összekaptam magamat, becsomagoltam a lányok ajándékait és már otthon se voltam. Volt még egy kis időm, úgyhogy sétáltam mielőtt Narához mentem. Szerettem New York-ot, de most már valahogy jobban kötődtem Frisco-hoz, sokkal inkább az otthonomnak éreztem. 9 óra körül már Naránál voltam, kávéztunk, beszélgettünk és vártuk a többieket.
-Annyira hiányzol basszus. Az évfolyamon nagyítóval se lehet épeszű embert találni. Kromoszómahiányos mind – jelentette ki feldúltan miközben gyümölcsöket dobált a turmixba
- Jó hát ezt a pár hónapot már fél lábon is kibírod. Aztán jöhetsz mondjuk… hmm nem is tudom… San Francisco-ba – somolyogtam rá
- Jaj tudod jól, hogy apánál kell dolgoznom diploma után
Nara apja az egyik legnagyobb könyvkiadó volt az államokban, és fiúgyerek híján belőle akarta kinevelni az utódját. Egyébként imádták egymást, de ebben hajthatatlan volt az öreg.
-Szóval nem gondolta meg magát
- Pff.. előbb jelenti be Keith Richards, hogy buzi, mint hogy apám békén hagy. Na mindegy, majd kihozom belőle a legjobbat. Te melód milyen?
Órákon keresztül dumáltunk, Janie és Grace is csatlakozott hozzánk, úgyhogy teljes volt a csapat. Elmeséltem nekik Kieran-t is, de elég megosztott volt a társaság. Nara szerint hülyeséget csináltam, mert tuti nem fogja kibírni egyedül Japánban, a többiek viszont el voltak olvadva tőle. Jellemző. Mindketten boldog párkapcsolatban élnek már évek óta és minden tökéletes. Imádom. Nem véletlenül Nara a legjobb barátom. Ő két lábbal a földön él, nem fantáziál feleslegesen, nem kombinál, éppen ezért tök reálisan látja a világot.
-Amúgy Stan csomót érdeklődik felőled – jegyezte meg Nara miközben már a romokat takarítottuk el
Hát igen, Stan. Egyike volt azon 2, „őrülten beleestem” pasiknak az életemben, akik megbolondítottak. Kicsit több mint 1 évig voltunk együtt, az egyetem harmadik napján jöttünk össze. Tipikus se hall se lát korszak volt, de boldog voltam. Már amennyire fel tudtam fogni, hogy mi történik körülöttem. Aztán sikeresen megcsalt valami spanyol cserediák picsával. Azóta nem álltam szóba vele, pedig hívott, írt, virágot küldött meg minden szar.
-Nagyszerű. Mondtál neki valamit?
- Annyit hogy nagyon boldog vagy a túlparton – vigyorgott barátnőm
- Helyes
- Nem beszéltek továbbra se?
- Néha ír még mindig, de nem válaszolok neki
Láthatóan örült neki, mivel elmondása szerint totál kezelhetetlen voltam akkoriban, és csak akkor „kapott vissza”, amikor szakítottunk.
4 óra körül indultam el haza, de megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk bulizni valamerre. Nem volt még kezdem hazamenni, úgyhogy a városban kóboroltam, bementem a kedvenc kávézómba és a legjobb boltokba is. Kieran csomó sms-t írt, meg is lepődtem ezen a nagy buzgóságon. Megtalálta a szállást és az a meló is megvan, amire számított, úgyhogy minimum 1 hónapig maradt. Fasza. Na pont ezért nem éltem bele magamat.
Másnap este nagyon rákészültem a bulira, felvettem egy igen kivágott felsőt és a sminkem is erősebb volt a szokásosnál. Nara elhívta pár barátnőjét, akiket csak látásból ismertem, de hamar összebarátkoztunk. Egy bárban indítottunk, aztán körbejártuk a kedvenc helyeinket, bár egy idő után már nem igen tudtuk épp hol vagyunk. Pár törzshelyünkön 1-1 puszi után beengedtek minket a biztonságiak, amit tetemes alkohol fogyasztással honoráltuk… Jól járt a klub. Épp a sokadik mojito-mat kortyolgattam, amikor valaki megsimogatta a hátamat. Kíváncsian fordultam hátra, de nem volt épp kellemes a meglepetés.
-Na már csak te hiányoztál – fintorogtam és visszafordultam a piámhoz
- Gyere ki, szeretnék veled beszélni
- Hagyjál engem békén – rántottam ki a kezem az övéből
- Légy szíves. Utána nem zargatlak
- Utállak – néztem rá mérgesen, de kimentem vele a klub teraszára
- Csak szeretném ha tudnád, hogy nagyon sajnálom
- Tudom, kismilliószor írtad, morzéztad, füstjelezted és hasonlók. De abból, hogy nem válaszoltam, szerintem egyértelmű, hogy leszarom. Pláne ennyi idő után. Mit izgat, hogy mit gondolok?
- Noa bazd meg, nem állsz velem szóba évek óta. Hogy a fenébe ne izgatna? – gyújtott rá idegesen
- Mert megbántottál és csalódtam benned. Nálam csak nagyon keveseknek van második esély és amint látod, te nem tartozol közéjük – böktem a mellkasára.
Amilyen piás voltam, olyan hamar józanított ki Stan és a hideg levegő.
-Akkor ennyi? Soha nem fogunk már úgy beszélgetni vagy kávézni, mint régen?
- Te ezt komolyan kérdezed?
- Igen
- Akkor a válasz nem. Értsd már meg, hogy nem akarlak látni. Arra emlékeztetsz, hogy mekkora idióta voltam akkor és ez kurvára nem jó érzés – gyűltek a szemembe könnyek
Látszott rajta, hogy tényleg bántja a dolog, de nem tudtam mit kezdeni vele. Nekem akkor is jobban fájt, mint neki.
-Rendben, nem kereslek akkor többé. Remélem találsz valakit, aki rendesen bánik veled – mondta halkan és ott hagyott
Teljesen elment a kedvem a bulitól, úgyhogy inkább hazamentem. Semmi másra nem vágytam, csak hogy megint Frisco-ban legyek, írjak és élhessem a nyugis életemet. New York már túl sok nekem.
Fülig érő szájjal szálltam le a San Francisco-i reptéren, ahol Ruby már türelmetlenül várt rám. Váltottunk pár e-mailt, amíg távol voltam, őt pedig természetesen minden apró részlet érdekelt Stan-ről és az „elcseszett családomról”. Amíg ő hazafuvarozott, én megállás nélkül beszéltem, a végé pedig annyit mondott, hogy hogyha kezdene olyan lenni, mint az én anyám, akkor rúgjam seggbe.
-Annyira azért nem rossz, csak vannak ilyen hülyeségei – mondtam nevetve
- Nem érdekel, akkor is tedd meg nekem ezt
Elmondhatatlanul jó érzés volt megint a saját lakásomban lenni, végigjártam az összes helységet és vigyorogtam, mint valami elmebeteg.
A napok gyorsan teltek, a szilveszter is elrepült és már megint január volt. Nem szeretem ezt a hónapot, mindenki olyan nyomott, mintha az egész világ gondja-baja az ő vállán lenne. Egyre közelebb volt a Jared-es interjú is, aminek gondolatára mindig összeugrott a gyomrom. Egyik nap épp a szerkesztőségben voltam, amikor jött egy sms Kieran-től, hogy mennyire hiányzom neki meg, a japán lányok tök egyformák és egyik se ér a nyomomba. Hazudós volt, de azért jól esett. Kiderült, hogy csak 1 hónapig marad kint, mert nem jöttek be a számításai és a város se tetszett neki annyira.
Én épp a szerkesztőségben tengtem-lengtem, nem volt kedvem belefogni még egy cikkbe, úgyhogy csak a csajok között ingáztam. Mindenki elég laza volt, a monitorokon leginkább a Facebook és a Twitter ment. Látszik, hogy Tom épp nincs bent…
-Mi a picsa… - álltam meg Linda mellett, mintha legalábbis ajtónak ütköztem volna
Valami japán online újságot olvasgatott, engem pedig pillanatok alatt elöntött a méreg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése